A sokszorosító grafikai eljárások közös vonása, hogy a papíron elõször képtervet készítünk, mert a rajz végleges kialakítása a különbözõ anyagú nyomóformákon, az ún. dúcokon történik.

A legrégibb anyag, amit magasnyomáshoz dúcnak használtak, a kõ. Ezt az

anyagot ma már teljesen kiszorította a könnyebben megmunkálható fa, linóleum és a különféle fémek. A metszésekhez, vésésekhez acél metszõkéseket és vésõket használunk.

A fametszet szülõhazája az õsi Kína. Innen terjedt el Ázsiában és Európában, ahol a 15. században már általános volt. A falapot kezdetben a fa rostjainak irányába metszették fametszõ késsel vagy vésõvel a kemény vagy puha nyomódúcokba: lapdúcot készítettek. Ezt festékkel kenték be és kézi sajtón nyomtatva készítettek levonatot, amelyen a kiemelkedõ dúcrészek adták a fekete vonalakat vagy foltokat. A 18. század végétõl azonban elterjedt a szálakat átmetszõ vésésmód, az ún. harántdúc készítés, s ez sokoldalúbb mûvészi kifejezést eredményezett.

A fametszet (xilográfia) a sokszorosító eljárások legrégibb módszere. A rajzoló tussal papírra rajzolja elképzelését, ezt nyirkos vagy krétázott sima körte-, cseresznye-, puszpángfa lapra (dúc) nyomja, amelyen ezáltal tükörkép keletkezik. Ezután a metszõ vagy maga a mûvész a vonalak mentén kimetszi a vonalak közötti részeket úgy, hogy a vonalak és fekete felületek kidomborodjanak. A kifaragott dúcra hengerrel festéket juttatnak, majd enyhén benedvesített papírt, esetleg pergament fektetnek rá, amely könnyû nyomásra átveszi a kiemelkedõ vonalakra hordott festéket. Így pozitív képet nyernek: A fa természetébõl fakad, hogy nem lehet sûrû vonalhálóval dolgozni, mert könnyen kitöredezik. Ebbõl adódik a fametszet sajátsága, hogy egyszerû, stilizált ábrázolást kíván, lehetõleg sima vonalakkal, nagyobb, foltszerû felületekkel. Régebben a fa hosszirányában, ún. lapdúcon a szálak természetes rajzát is felhasználták a kép érdekessé tételére (pl. a régi kínai és japán metszetek és a reneszánsz kori európai fametszetek dúcai esetében). Késõbb áttértek a szál-, illetve harántdúc használatára, amelynél a rostok a metszés fõirányára merõlegesek. Ez utóbbi alkalmasabb a tónusok érzékeltetésére.

A fametszet õshazája Kína volt, ahol selyemfestésre használták. A legrégibb fametszetû kép 868-ból való, Stein Aurél találta Tun Huangban (Nyugat-Kína) egy kínai nyelvû buddhista szent könyv illusztrációja. Európában a XIII-XIV. században terjedt el a fametszés. Szentképeket, kártyákat készítettek ezzel a technikával. A legelsõ évszámmal ellátott európai fametszet 1423-bóI való, Szent Kristófot ábrázolja. Nagy jelentõségre tett szert a fametszet a nyomtatott könyv megjelenésével. A reformáció és a parasztháborúk idején megnövekedett a szerepe, hiszen a sokszorosításnak akkoriban ez volt az egyetlen módja. Teljes érettségét Dürer és Holbein mûvészetében érte el. A XVIII. században tértek át a száldúcmetszetre. Az új eljárás kezdeményezõje az angol Thomas Bewick volt. Eleinte ezzel a technikával a festményeket utánozták, árnyalatnyi finomságokat is visszaadva.

A festmények szolgai utánzása után a XIX. században újult meg a fametszés. A mûvészek egyre inkább foltszerû hatások elérésére törekedtek, s ezáltal erõteljesebben hangsúlyozták a fekete és fehér ellentétét. Különösen az expresszionista mûvészek kedvelték ezt a technikát (Gauguin, Munch). Kelet- Európában az oroszoknál és a lengyeleknél mint népmuvészet már régebben is virágzott ez a mûfaj . Külön ki kell emelnünk a japán fametszetet. Japánban valóságos nemzeti mûvészetté fejlõdött, olyannyira, hogy feltalálták és nagyszerûen alkalmazták a több dúcról nyomott színes fametszetet is.

A legújabb idõk fametszõi között kiemelkedõ helyet foglal eI Käthe Kollwitz és Masereel, akik ebben a mûfajban kiválót alkottak forradalmi hatású mûveikkel. A rnagyarok közül bár sokan éltek a fametszet darabos, de erõteljes és markáns kifejezési eszközeivel elsõsorban Derkovits Gyuláról kell megemlékeznünk, akinek Dózsa-sorozata a két világháború közötti magyar grafika kiemelkedõ alkotása.

Forrás: ebookz.hu